Azt hittem, ha lassítok, ha megállok egy pillanatra, nem leszek HASZNOS
EGY BELSŐ HIEDELEMRŐL, AMIT IDEJE LENNE ÚJRAÍRNI…
Mindig csinálnom kell valamit. Mintha az értékem azon múlna, mennyi feladat fér bele egy napba, hány dolgot pipálok ki, mennyire tudok jól zsonglőrködni. Ha van húsz percem, már azon gondolkodom, mit lehetne még gyorsan elintézni. A „nem teszek semmit sem” számomra sokáig értelmezhetetlen volt.
Pedig senki nem várja el tőlem ezt a tempót. Mégis hajtom magam. Reflexből. Belső kényszerből.
A feladatok pedig sosem fogynak el – sőt, sokat mi gyártunk magunknak.
Legyen meleg vacsora? Megoldjuk. Sőt, inkább kettőféle, mert az egyik gyerek ezt nem eszi meg, a másik meg azt.
Elégedett lesz velünk a főnök vagy az ügyfél? Még otthon is órákig finomítjuk az anyagot.
És miközben minden kész, MI HOL VAGYUNK?
…
Ez a megfelelési kényszer egyik legnagyobb csapdája: nem tudunk annyit tenni, hogy azt elégnek érezzük. Az a hiedelem dolgozik bennünk, hogy akkor vagyunk értékesek, ha hasznosak vagyunk. Ha pörgünk. Ha bírjuk.
Valamiért félünk attól, hogy ha megállunk, kevesebbek leszünk. A folyamatos cselekvés pedig elfedi azt a csendet, azt a teret, ahol meg lehetne érkezni. Önmagunkba, önmagunkhoz…
A kérdés tehát nem az, hogy hogy tudunk még többet csinálni, hanem az, hogy megengedjük-e magunknak a megállást anélkül, hogy megkérdőjeleznénk a saját értékünket.
A változás nem egy nagy döntés, hanem apró lépések sorozata.
Lehet, hogy az első lépés ma csak annyi: leülsz húsz percre, és nem teszel semmit.
Próbáld ki! Éld meg a csendet, a teret…
Mielőtt pedig újra belelendülsz a cselekvésbe, gondolkodj el rajta, mit nyernél azzal, ha ezt mindennap képes lennél megtenni.
Ha szeretnél a szokásaidon változtatni, és ebben támogatásra van szükséged, szívesen kísérlek az úton egy támogató egyéni folyamatban.
Ha nyitott vagy hasonló beállítottságú emberekkel egy kis csoportos foglalkozás keretében együtt fejlődni, akkor várlak csoportos alkalmaimra.
